Még egy kis ősz

Pár hete a martonvásári Brunszvik-kastély kertjében sétáltunk, és persze hogy nálam volt a fényképező. Sajnos az ég teljesen felhőmentes volt, így meglehetősen átlagos képek születtek. Egyedül a napfénnyel játszhattam, mivel az évszak miatt aránylag laposan állt a nap, minden tele volt árnyékkal, itt-ott fényfoltokkal, na és a gyep meg a pázsit a falevelekkel, az valami csodálatos volt! A fotók közül talán az alábbiak érdemesek rá, hogy kifüggesszem őket a képernyőre.

Ennél az első képnél jöttem rá, hogy talán mégis van értelme a Live View-nak, vagyis annak, amikor a fényképező elektronikus kijelzőjén is megtekinthető a látott kép, nem csak az optikai keresőn át lehet kukucskálni. Ehhez a fotóhoz ugyanis teljesen le kellett hasalnom a fűbe, ami egyrészt picit hideg és nedves volt, másrészt a nagy komponálás közben kiesett a napszemüvegem az ingzsebemből. Ez fel sem tűnt, amíg jóval később, már visszafelé baktatva Sára lányunk fel nem kiáltott ujjongva, hogy talált egy szemüveget. Megnéztem azt a szemüveget. Az enyém volt.

  

 



Töprengők

Vannak olyan fotók, amiket eleve gondolatindítónak szántam. Már a születésükkor, sőt, az elkészítésük előtt is valami mást láttam bennük, és ez a mélyebb üzenet sosem kopott ki belőlük számomra. Most rábukkantam három ilyen képre, és jól kibloggolom őket:

Ez a kép egy hajón készült, ahol éppen lakodalmat tartottak. A hajó fel-le pöfögött a Dunán, én pedig észrevettem, hogy páran ki-kiülnek. Levegőzni, töprengeni, beszélgetni, összeveszni, kibékülni. Eszembe jutott, hogy ha sikerülne egy hosszabb expozíciós időt készítenem, akkor az előtérben ülő figura (jelen estben a hölgy) sziluettként bámulná az elmosódó tájat, ami pompás szimbóluma lehetne az elsuhanó időnek, az elmúló életnek meg annak, hogy az ember néha úgy érzi: egy hajón ül, és bámulja a lámpák fényét a parton. A fenti kép végül nem lett tökéletes, de mind a mai napig hat rám. Talán öngólt lőttem vele?

Ez a fotó szintén egy lakodalmon készült. A zenekar éles, a táncoló párok homályosak. Olyanok, mintha szellemek lennének. Ott vannak, viszont mégsincsenek ott. Mintha a zenekar csak önmagának játszana, és a táncosok folyton cserélődnének, vagy egy másik idősíkban, dimenzióban lennének jelen. A fotó mélyen allegorikus jellege számomra az alábbi interpretációkat sugallja:

1. Az élet egy táncparkett. Forgolódhatsz, pöröghetsz rajta, de minek, ha csak egy elmosódott paca leszel?

2. Az élet egy lakodalom. Drága, macerás, és a végén nagyon elfáradsz.

3. Minden fotó szélén van valami, ami elrontja az egész képet.

Végül az a fotó, ami a nagy kedvencem a filozofikus képek közül. A körhinta. Pörög, mint a Tejút. Egymilliárd év egyetlen pillanatba zárva az öröklétbe fagyott figurákkal, akik azóta is azt várják, hogy felszállhassanak egy körre.

Gyerekportrék

Rengeteg gyerekportrém van. Gyerekeket egyszerre nehéz és könnyű fotózni. Nehéz, mert állandóan nyüzsögnek, mozognak, és sosem azt csinálják, amit kéne. Továbbá kitűnő érzékkel mindig hátat fordítanak a fényképezőnek. Viszont mindig őszinte és érdekes az arcuk és a tekintetük. Ami pedig a legmeglepőbb, az a szemük. Próbálok mindig a szemükre figyelni, és megfogni azt a fura csillogást. Ha ez sikerül, akkor a kép általában jó. Tuti recept.

A minap egy babaklubban jártunk, és fotóztam párat, bár elég reménytelennek tűnt a helyzet, mert egy magas falú tornateremben tartották a babatalálkozót, az ablakok két oldalt, legfelül voltak. A mennyzeten lámpák. Fentről jött csak valami borzalmas fény. "Ennyit a szemcsillogásról" - gondoltam. Nem alaptalanul. ISO1600-zal kellett fotóznom, de még a képstablilizátor sem mindenható. És sokszor nem kaptam el a csillogást vagy azt a tekintetet, arcot, amit akartam. Ezek aránylag jók lettek:

Meglepő tesztképek

Közeledik a pillanat, mikor nekiesem az összes eddigi fotómnak, és elkezdem archíválni, válogatni őket. Élvezetes munka, teljesen bele tudok feledkezni, és valószínűleg találok olyan képeket, amiket korábban nem vettem észre. Fotózni kéne, de úgy tűnik, ez most inkább a rendszerezés időszaka... Viszont hogy növekedjen addig is a blog, összeválogatok megint pár képet. Az alábbi fotókban csak annyi a közös, hogy mindegyiket tesztként készítettem. Valamit ki akartam próbálni a fényképezőgépen, és kattintottam, az eredmény pedig meglepően jóra sikeredett. Ez most nyilvánvalóan burkolt hencegés. Mégis hol hencegjen az ember, ha nem a saját blogján? 



 

Mikor végre digitális tükörreflexes gépem lett, az maga volt az álom. Tényleg álmodtam róla előzőleg többször is. Aztán ahogy feltöltöttem az akkumulátort, rögtön fotózni kezdtem. Ki más lehetett volna az első modell, ha nem Sára. Teljesen rosszak voltak a fények, már a nap is lement. Sára figyelte, mit babrálok a fényképezővel. Rám nézett, én pedig lefotóztam. Azóta is ez az egyik kedvenc fotóm róla.

Kerti vadászat eredménye, és egy másik fényképezőgéphez kapcsolódik: a legelső digitális fényképezőmhöz. Az még egy Fuji volt. Szerettem, de egy vagyonba került, és elektronikus keresővel működött (EVF), nem tükkörreflexes volt. Ezt sosem bocsátottam meg neki. Mikor megvettem, kimentem a kertbe téma után kutatni. A kerti csap gyanúsan reménytelen témának tűnt, úgyhogy közelebbről szemügyre vettem, és ha már ott voltam, kipróbáltam a macrót. Azóta sem a fényképező, sem a csap nincs meg.

Az első "műtermi" képeim egyike. Az állványos, stúdiós fotózást akartam kipróbálni. Találtam egy ilyen csibefigurát, a többi adta magát. Beáldoztam egy tojást is. A fotó egyébként a homogén háttérre is próba (ami egy fehér asztallap volt). Világítani nem tudtam, mert nem volt mivel, csak a derítéssel próbálkoztam. A technika elég béna volt, de az ötlet miatt nagyon szeretem azóta is ezt a fotót.



Kétségtelenül az egyik legjobb képem, és teljesen véletlenül. A korábbi digi fényképezőmöm ki akartam próbálni a legnagyobb záridőt és a "gyorstüzelő" üzemmódot, ami akkoriban még csodának számított nekem, hiszen a negatívra fotózáskor nem engedhettem meg magamnak az efféle sorozatlövést. Kivonultam hát az erkélyre, és megkértem Bencét, hogy dobáljon kockacukrot a pohár vízbe. Rutinosan egyszerre kettőt dobott. Ekkor indult a kosaras karrierje.



Egyik éjjel eszembe jutott: mi lenne, ha leraknám a fotómasinát egy állványra, leoltanám a villanyt, aztán  meggyújtanék egy gyufát, majd a gyufával egy mécsest. A gondolatot tett követte. Meglepően izgalmasra sikerült a kép. Egyszer talán továbbgondolom.



A tükörreflexes gép próbafotója. A fekete-fehéret meg a csendéletet akartam tesztelni gyorsan. Hirtelen nem volt más kéznél, csak Sára barbibabája, ami állandóan szétesett. Gondoltam, így amúgy is érdekesebb, mint ha egyben lenne, úgyhogy ez az apró testi hiba nem tántorított el a modell felhasználásától. A fény egyébként szintén spontán és természetes volt: alkonyati nap a konyhaasztalon.

Ez a másik nagy kedvencem. Londonban készült, és még negatívra. Akkoriban egy Canon EOS géppel fotóztam, de mivel fekete-fehér negatívokat már nem tudtam olcsón beszerezni és előhívni, így mindent laborban kellett előhívatni, és brutálisan drágára jött ki minden egyes fotó. Nagyon meg kellett gondolni, mit fotózok le. Szóval este sétálgattunk, és már nagyon szerettem volna egy éjszakai fotót is készíteni. Az egyik mellékutcában észrevettem ezt a biciklit, és nagyon tetszett az ellenfény (az az utcai lámpa). A gyengém az ellenfény. Fotózási kényszerem támad, ha ellenfényt látok. Költségek ide vagy oda, lefotóztam ezt is. Csak itthon láttam, hogy milyen jó lett. Imádom.

 

Fekete-fehér titkok

Ki hinné, mi mindent rejtenek az első blikkre teljesen jellegtelen fotók. Múltkor a színekkel és a dimenziókkal játszottam, most a fekete-fehérrel. A játszótér a virtuális, digitális sötétkamra, ahol nagyon is valóságos képek születnek. Íme pl. egy fotó eredetiben.

Nem mondhatni, hogy valami különleges. Unalmas, meglehetősen átlagos, legfeljebb egy picike asszimetria ad valami izgalmat: a két fa, ami nincs középen, a domb, ami kilóg az ellenkező oldalon, meg leginkább a képet brutális sebhelyként átvágó, megfagyott kondenzcsík. Nosza, utólag rászabadítottam a digitális, vörös színszűrőt, és a semmilyen képből egy nagyon is valamilyen kép lett:

Ezen felbátorodva véletlenszerűen nekiestem pár képnek, amikkel korábban nem tudtam mit kezdeni, mert nem tetszettek különösképpen, azaz bénák voltak. Hullott vödörszám a pixelforgács, és pár órával később izzadtan, de boldogan a következő képeket toltam ki a műhelyből:

Ferihegyi repülőtér

Ennek az eredetije teljesen használhatatlan. Pedig mindez benne volt!

Paradicsomok a kertben. Az eredeti fotót még egy zöldséges sem használná,
de ezeket a fémparadicsomokat bármely kortárs művész megirigyelhetné.

Totál jellegtelen kép volt, így viszont egy ülő, óriási habaranyhörcsög.

Ansel Adams bácsi káromkodva eldobja a masináját
és beáll mellém asszisztensnek.

Balatoni naplemente.
Az eredeti még giccsnek is kevés volt, de így a felhők miatt már izgalmas.

Martonsávásári Brunswick-kastély.



Végül a kedvencem. Ez olyan, mint egy festmény. Főleg így.



Nosza! Első bejegyzés: az arborétum

Az a helyzet, hogy nem ez volt a tervem. Hanem az, hogy alaposan végignyálazom az eddigi képeimet, mind a harmincezer-akárhányat, és kimazsolázgatom a gyöngyszemeket. És a legrégebbitől kezdve mindennap kiragasztok ide egy-két képet. Az elhatározás és a kedv meg is lenne mindehhez, csak vincseszterem nincs, a képek jelentős része pedig dvd-n hever. Ha már felébresztem őket, jó lenne átmásolni őket egy vinyóra, szóval a technikai feltétel még hiányzik, de tartok tőle, hogy ezt a blogot benövi a világháló, így módosítottam az elképzelésen: a legfrissebb képeimből ragasztok ide párat időnként, hiszen azok eleve kéznél vannak. Aztán a többit majd meglátjuk.

És hogy bele is vágjak a közepébe: ez a legfrissebb sorozat az alcsúti arborétumban készült. Őszi fotókért mentem oda, de úgy tűnik, korán érkeztem. Ezek a képek valami mást mutatnak: a nyár végét, és azt, ahogy belopakodik az ősz. Még csak pár színesebb levélként van jelen, de a fő szín még mindig a zöld. A képek emiatt laposak lettek, hiába igyekeztem. Kénytelen voltam a digitális sötétkamrámban kreatívabb eszközökhöz nyúlni, és mélységet, mesét adtam a képeknek, hogy életre keljenek. Más esetben erőltetettnek vagy túlzásnak tartottam volna ezt a képtechnikát, de ezeknél a képeknél mégis erre volt szükség. A színekkel még a nyarat ünnepeljük, de a dimenziók közé már becsusszant az ősz.

 

Néhány képnél nem jött be a fenti, színes technika, így fekete-fehérek lettek:

Megígérem, a nagy érdeklődésre való tekintettel igyekszem folytatni, és ahogy elterveztem, az archívumomból is előbányászni néhány megnézésre érdemes képet. Ja, és nagy köszönet Pancsernek a fotóstéskáért!