Vannak olyan fotók, amiket eleve gondolatindítónak szántam. Már a születésükkor, sőt, az elkészítésük előtt is valami mást láttam bennük, és ez a mélyebb üzenet sosem kopott ki belőlük számomra. Most rábukkantam három ilyen képre, és jól kibloggolom őket:
Ez a kép egy hajón készült, ahol éppen lakodalmat tartottak. A hajó fel-le pöfögött a Dunán, én pedig észrevettem, hogy páran ki-kiülnek. Levegőzni, töprengeni, beszélgetni, összeveszni, kibékülni. Eszembe jutott, hogy ha sikerülne egy hosszabb expozíciós időt készítenem, akkor az előtérben ülő figura (jelen estben a hölgy) sziluettként bámulná az elmosódó tájat, ami pompás szimbóluma lehetne az elsuhanó időnek, az elmúló életnek meg annak, hogy az ember néha úgy érzi: egy hajón ül, és bámulja a lámpák fényét a parton. A fenti kép végül nem lett tökéletes, de mind a mai napig hat rám. Talán öngólt lőttem vele?
Ez a fotó szintén egy lakodalmon készült. A zenekar éles, a táncoló párok homályosak. Olyanok, mintha szellemek lennének. Ott vannak, viszont mégsincsenek ott. Mintha a zenekar csak önmagának játszana, és a táncosok folyton cserélődnének, vagy egy másik idősíkban, dimenzióban lennének jelen. A fotó mélyen allegorikus jellege számomra az alábbi interpretációkat sugallja:
1. Az élet egy táncparkett. Forgolódhatsz, pöröghetsz rajta, de minek, ha csak egy elmosódott paca leszel?
2. Az élet egy lakodalom. Drága, macerás, és a végén nagyon elfáradsz.
3. Minden fotó szélén van valami, ami elrontja az egész képet.
Végül az a fotó, ami a nagy kedvencem a filozofikus képek közül. A körhinta. Pörög, mint a Tejút. Egymilliárd év egyetlen pillanatba zárva az öröklétbe fagyott figurákkal, akik azóta is azt várják, hogy felszállhassanak egy körre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése